Karrier, autó, óra, síelés, szakáll… Ennyi volna a férfi-lét?
Az elmúlt két hétből:
“– Késtél, és teljesen fel vagy dúlva.
– Bevágott elém egy autós a körúton. Utána toltam két sarkon át, ha kiszáll, biztos, hogy leütöm.
– És a héten volt már, hogy elmentél a fiadért az iskolába, ahogyan tervezted?
– Hát, nem, most ez a projekt nagyon fontos, a főnök most biztosan kiakadna – de a jövő hónapban már lazul kicsit a helyzet.”
“– Miért kiabáltál a lift miatt?
– Egy hete nem képesek megcsinálni!
– Az első emeletre kell feljárnod…
– Egyre jobban zavar, hogy ilyen tunya vagyok.
– Mégis lemondtad tegnap a reggeli edzést…
– Igen. Tudod, a nejem nem akarja, hogy ezzel töltsem az időt. Látja, hogy így is milyen elfoglalt vagyok.”
“– Ennyire élvezed a futást?
– Ha nem futnék, meg is őrülnék! Rühellem ezt a melót, állandóak a konfliktusok, alig várom a hétvégét!
– Miért nem váltasz?
– Mindenhol ez van. És itt jó a csomag.”
Férfiként élni azt is jelenti, hogy kiállok az igazamért. De nem minden csata az én csatám. Nem nekem kell megnevelnem az elém bevágó, sávról sávra tolakodó wanna-be ralistát, bármilyen jólesne.
Ugyanakkor tudom, hogy mi fontos nekem, hogy miért vagyok hajlandó küzdeni, és megharcolok érte. Vagy azért, mert én választottam, vagy azért, mert az én dolgom, az én felelősségem.
Nem mindig könnyű különbséget tenni. Gyakran hatalmas a csábítás, hogy olyan dolgokban harcoljunk az igazunkért, amik súlytalanok, feleslegesek. Legtöbbször csupán azért, mert valahol máshol elmulasztottunk kiállni az értékeink mellett. Mert féltünk, hogy ha nemet mondunk, kirúgnak. Vagy megbántunk valakit, ha elmondjuk, mit gondolunk valójában. Esetleg az elmulasztott, családunknak, gyermekünknek, barátainknak oda nem adott időnket tűnik jó üzletnek így kompenzálni. Számos okunk, rengeteg mentségünk akad arra, hogy végig se gondoljuk, mi az, ami igazán számít, mi az, ami mellett érdemes megvetnünk a lábunkat.
És nézzük, ahogyan az Élet egyre gyorsuló tempóban száguld el mellettünk… Holott így mi száguldunk el az Élet mellett. Pedig mindnyájunknak voltak/vannak álmaink, valódi, belülről inspirált céljaink. Értékek, amiket fontosnak tartottunk. Hőseink, akiket becsültünk, példaképeink, akikhez hasonlítani szerettünk volna.
A világ tele van bólogatójánosokkal, egyen-fogyasztókkal, erőtlen, fásult emberekkel. És többnyire jó okuk, rengeteg magyarázatuk van arra, hogy miért kell így lennie, hogy miért nem lehet változtatni.
A Brian élete című film egyik ikonikus jelenetében a tömeg együtt skandálja: “Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!” Amíg ezt filmen nézzük, addig vicces – ám, ha magunkra nézve is ezt látjuk, akkor már nem az. Mindenki szeretne Valaki lenni – Márpedig, ha Valaki vagyok, akkor azokban a helyzetekben, amelyek igazán fontosak nekem, benne maradok, hogy megoldást találjak – függetlenül attól, hogy ez nehéz, bizonytalan. Meghúzom a határaimat, ha úgy érzem, valaki nem tartja tiszteletben azokat.
Az anyagi dolgok fontosak. Az élethez pénz is kell. Ám egyrészt ez nem minden, másrészt nagyon nem mindegy, hogy mit, és hogyan hozunk létre.
Jó esetben van mondjuk egy hobbink. Mert egy férfi számára fontos az önbecsülés. Ám ezt lóerőben, bicepsztérfogatban, legújabb iPhone-ban, sokadik maratonban mérni önmagában igen kevés lehet, ha mindeközben más területeken elveszítjük önmagunkat.
Ha nem ismerem magamat, ha nem tudom, mire vágyom igazán, ha megállok a mindenáron karrier-autó-óra-sielés-szupergrill-stb. szinten, esélyem sincs a saját életemet élni.
És ami még rosszabb: mintát adok a gyermekemnek is arról, hogy hogyan lehet alaktalan, lélektelen rabszolgaként tengődni – függetlenül attól, hogy mennyi pénzem, mekkora “hatalmam” van.
Ehelyett képviselhetem büszkén azt, amiben hiszek. Állhatok egyenes gerinccel, meghátrálás nélkül a céljaim mellett, vagy, amikor tudom, hogy igazam van. Együtt mozoghatok a Világgal – lehetek rugalmas, de nem sodorható.
Gulyás Vince – szervezetfejlesztő szupervizor, coach, karateedző