Mit ér a szó? Ha egy férfi azt mondja…
…hogy megcsinál valamit, azt meg is fogja csinálni – fölösleges félévente emlékeztetni rá.”
Nevetünk rajta, mert betalál, mert nagyon is igaz. De mi van, ha egy percre elgondolkodunk?
Néhány évvel ezelőtt beszéltem egy asztalossal. Sürgős munka elvégzésére kerestem szakembert, ajánlás alapján hívtam fel valakit. Amikor elmondtam, mit szeretnék, nagyon udvariasan, de gondolkodás nélkül mondott nemet: ezzel a határidővel a folyó munkái mellett nem tudja teljesíteni a kérésemet. Akármilyen fondorlatosan igyekeztem jobb belátásra bírni, továbbra is udvarias, de hajthatatlan volt. Szomorú és dühös is lettem egyszerre, mert már nagyon elegem volt a soha-meg-nem-érkező szakemberekből, a silány munkából, abból, hogy mindenkit folyton noszogatni kell. Ekkor valami, amit mondott, megütötte a fülemet: “Nézze, sem az embereimet, sem magamat nem fogom széthajtani. A minőségből nem engedek, a szavamat pedig nem szokásom megszegni, ezért nem mondhatok mást.” Oké, akkor tegyünk egy próbát! Megkérdeztem, mikor tudja vállalni a projektet – és megbíztam a munkával. Sokat kellett várnom. Ám: jött, amikor megbeszéltük, maradt, amíg nem végzett, annyiba került, amennyiben megállapodtunk. Sajnos manapság ez iszonyú ritka.
Mostanában gyakran elgondolkozom ezen. Például, mikor felhívnak telefonon, hogy áll-e még a mára megbeszélt találkozó. Hogyne, hiszen nem mondtam le… De persze értem, hiszen nem egyszer fogadtak már meglepett arccal: “Mára volt megbeszélve…?” Késni szinte természetes, szólni előre: felesleges. Ebben is, mint annyi másban, az adott szó mintha egyre kevésbé számítana. Adjuk is, keresetlenül. Sokan mintha arra sem emlékeznének, mit ígértek és kinek.
Nyár vége felé felhívott egy barátom, félig-meddig kollégám: szívesen dolgozna velem egy projekten. Kétnapos munka, jó téma, jó csapat. Megnéztem az időpontot: az egyik napra már igent mondtam egy félnapos workshopra. Rövidebb idő, lényegesen kevesebb pénz – ami pedig most, egy hosszú kényszerpihenő után igen jól jönne. És éreztem a csábítást. Félelmetes sebességgel cikáztak a fejemben a jobbnál jobb megoldások. Még elég sok idő van, biztosan lehet módosítani az időpontot… Miért ne húzhatnám be mindkét programot: hisz’ csak fél napot nem volnék ott az egyiken… Mi volna, ha…
Aztán arra gondoltam, milyen sok “Mi volna, ha…” volt már az életemben. És milyen sokszor engedtem már a csábításnak, apró- és jelentős helyzetekben egyaránt. Volt, ahogyan volt, mindenesetre iszonyú sokat tanultam ezekből a kitérőkből. És persze sokkal, de sokkal mélyebbek lettek a ráncaim is. De van egy érzés. Amikor nem a saját utamat járom, amikor nem arra figyelek, ami igazán fontos, amikor sutba vágom azokat az értékeket, amik nekem valóban számítanak, akkor ez az érzés mindig megjelenik. Nem valami erős. Nem igényel erőfeszítést, hogy figyelmen kívül hagyjam. De ott van. Teszi a dolgát, ha akarom, ha nem, csendesen, ám fáradhatatlanul. És előbb-utóbb rájövök, hogy valami hiányzik. Majd arra is, hogy mi az. Hogy mi az én utam. Hogy mit ígértem magamnak valamikor régen, amikor még gyermekként tisztán láttam a világot. És onnantól már mindig tudom, hogy mi a dolgom. Csak rajtam áll, hogy valóra váltom–e a magamnak tett ígéretemet. (Az sosem nehéz, hiszen nem az elért eredményekről szól, hanem arról, amit ezért teszek, ahogyan élek – az útról, amin járok.)
Szeretem a munkámat, nem egy véletlen lehetőség miatt élek valamiből. Szeretném minél jobban elvégezni azt, amit vállaltam. Nem “megcsinálni”, “letudni”. Ha leteszem a voksom valami mellé, szeretném azt hinni, hogy azt megfontoltan tettem. És ha történetesen jön valami, ami jobbnak látszik – hát, ez van: már a szavamat adtam. A rövid távú előnyökért nem érdemes lecserélni azt, ami (szintén) értékes.
– Jó volna együtt dolgozni, de ezt most nem tudom vállalni. Van egy félnapos workshopom.
– OK, akkor legközelebb!
Egy félmondatnyi erőfeszítést sem tett, hogy “jobb belátásra bírjon”. Ismerem, és tudom: ha megbeszéltünk egy találkozót, ő nem fog felhívni, hogy áll-e még a megbeszélt időpont. És attól sem kell tartanom, hogy esetleg nem lesz ott. Vagy késik, de nem szól. Mert a szavát adta. Kimondta – onnantól az úgy van. Így aztán nem is tud, nem is akar mást feltételezni másról sem. Mint ahogyan én sem. Mégis, egy rövidke pillanat alatt mindez végigsöpört rajtam. A csábítás mindig jelen van. Ezért tudnunk kell, hogy mi mellett köteleződünk el. Mert igenis számít a szavunk, súlya van, még akkor is, ha nem figyelünk rá.
Gulyás Vince
