Esetleírások
Miben, hogyan segít a harcművészeti coaching?
Problémák, amelyekkel foglalkoztunk, valamint az eredmények, amelyeket elértünk.
Menedzserből vezető
Sándor kiváló menedzser. Hosszú évek óta dolgozik az iparágban, szinte végig ugyanannál a cégnél. Lojalitása, tudása, szakértelme, szervezőkészsége, tiszta gondolkodása kiemelték őt a munkatársai közül. Jó ideje dolgozik már vezetőként, egyre több ember irányítása lett a feladata.
És Sándor folyamatosan kínlódik. Nem tud igazán megbízni senkiben, hisz “senki sem végzi el ugyanolyan lelkiismeretesen a munkát”, mint ő. Valahogy másnak ez nem fontos. Az emberei majd’ minden problémával megvárják, semmit nem oldanak meg maguktól. Ha meg igen – hát abban sincs köszönet.
Sándor alig van otthon. A gyönyörű családi ház már-már idegen terep számára. Pedig hogy vágyott rá! A gyermekeivel sem találja a hangot. Nem nagyon osztanak meg vele semmit. Igaz, alig találkoznak. Sándor nem találja a helyét a családjában. A barátaira is egyre kevesebb az ideje. Nem is csoda: 24 óra még munkára is kevés egy nap… A főnök pedig egyre többet akar, a piac meg egyre nehezebb… Szükség van rá, na!
Sándort a cégnél minden fórumra meghívják, mindenhol kikérik a véleményét – a saját emberei viszont legalább annyira szenvednek tőle, mint ő tőlük.
Sándor nem találja a kapcsolódás módját az őt körülvevő emberekkel. Nem fogadja el, hogy az emberi kapcsolatok nem racionális, szabályszerű valamik. Kiváló szakember – és közben vezetőként kudarc kudarc után éri.
Sándor működése hatására az emberei valóban megtanultak “tehetetlennek lenni”. Már, aki maradt… mert Sándor osztályán elég magas a fluktuáció. Nem csak saját életét, de másokét is alaposan meg tudja nehezíteni.
Öt hónapig dolgoztunk együtt. Ezalatt Sándornak sikerült békét kötnie saját magával. Arra jutott, hogy a vezetés nem neki való. Ezt a csatát nem vívja meg a saját természetével szemben. Viszont összeszedve a bátorságát, a vezetőjét meggyőzte arról, hogy valódi erőforrásaira építve, szakértői pozícióban igazán hasznára válhat a cégnek. A kemény önismereti munka megérte: a családjához is hazatalált így, hogy lényegesen kevesebb frusztrációval találkozik munkája során.
Rugalmas, vagy sodorható
Éva egy jól menő, magyar vállalkozás tulajdonosa, első számú vezetője. Egészen kicsiben kezdte, hosszú évek alatt, kemény munkával, rengeteg tanulással építette fel a céget. Ma már nem igazán akad olyan, aki ne ismerné őt és cégét a szakmában.
Valami mégsem az igazi. Már megszokta, hogy nem olyan közvetlen a légkör, mint régen. Nehezebb is ott lenni mindenhol. Pedig kéne, mert nem mennek a dolgok maguktól. Még…
Mert Éva menedzsmenttudományokat is tanult, érti, hogy mi zajlik most, tudja, hogy ezt a cégméretet a legnehezebb “cipelni”: valamerre mozdulni kell.
Éva mindig is a fejlődésben hitt, a visszafelé lépés nem az ő stílusa. Hát szervezetet épít, segítséget is kér hozzá. Tudja, mit akar, látja a célját. Van egy terve. Csak aztán, jön egy nagyszerű lehetőség. Egy szuper ember. Született vezető. Kész tervekkel. Valaki más, egy remek ötlettel. És Éva újra és újra lecsap a lehetőségekre. Rendkívüli rugalmassággal igazítja terveit az újabb irányokhoz.
Aztán, valahogy semmi sem úgy sül el… Telnek a hónapok, múlnak az évek – de, mintha helyben járna a cég. Csak már valahogy nehezebb bírni. Valahogy tán Éva sem úgy működik, mint régen.
Éva nehezen szánta rá magát, hogy lejöjjön a dojo-ba. Fiatalabb korában sportolt, de a munka mellett gyakorlatilag teljesen leépítette a mozgást, kicsit el is nehezült. De hamar belejött. Már maga a mozgás is jólesett neki, amitől tovább nőtt amúgy sem kicsi önbizalma (illetve, ami annak látszott). Ez nem volt épp a legjobb irány: egyre inkább úgy látta, minden döntése jó döntés, és teljesen rendben van, hogy ezeket gyakran megváltoztatja. Még kevéssé értette, hol itt a hiba. Kész volt csalódni a harcművészeti coachingban is…
Irányt váltottunk és megnéztük, hogyan néz ki ez a fajta működése a “küzdelem” folyamatában. Éva hamar szembesült azzal, hogy mi a különbség a rugalmasság és a sodorhatóság között. A türelmes, kitartó munka már nehezebb falatnak bizonyult. Végül is, fél év után már egyértelműen látszott, hogy Éva elkezdett kitartani az eredeti tervei mellett. A munka eredményeként egy évvel később hátrább tudott lépni, elérve a maga elé tűzött első komoly lépcsőt: megtalálta utódját a vezetésben és ma már csak a stratégiával foglalkozik, a mindennapi operatív ügyekből sikerült kivonnia magát.
Mély víz
Imre húszas évei végén, harmincas évei elején járó fiatalember. Dinamikus, nagy teherbírású munkatársa egy tudatosan építkező nemzetközi szervezetnek. Fél éve kb. hogy kinevezték vezetőnek, ami karrierje várt és logikus lépcsője volt.
Ugyan mondták neki hogy vezetőnek lenni nem fenékig tejfel – arra azért nem számított sem ő, sem felettesei, hogy ennyire nehéz lesz.
Imre egészen más napi helyzetekkel találja szemben magát, sokkal több kisebb-nagyobb csatározásban van része vezetőtársaival, mint korábban a csapatában. A környezete mintha egy kissé ellenségessé vált volna. Néha meglehetősen nehéznek találja a számonkérést is, főleg idősebb, tapasztaltabb munkatársak, vagy a régi cimborák esetében.
Bár Imre megszokta, hogy kevés a szabadideje, most azt vette észre, hogy úgyszólván nincs is neki. És már nem megy olyan jól az alvás. A múlt héten beállt a dereka. Egyre többször hagyja ki a szerdai focit. A vízpartról is dolgozni kell. És mégis, valahogy mintha nem volna elég. A főnökei sem igazán elégedettek. Még nem szóltak, de látja, érzi. Nem lesz ez így jó…
Imre nagyon elcsüggedt az első néhány harcművészeti coaching alkalom során. Folyamatosan arra koncentrált, hogy mi nem megy neki. Ettől még görcsösebbé vált, egyre többet “akart” és egyre kevesebbet “engedett” – mígnem teljesen belefáradt. És akkor kezdett el tanulni. Elsősorban magáról. Arról, hogy hogyan tud egyáltalán kezdőként, tanulóként viszonyulni egy helyzethez, és hogy így mennyivel könnyebb a fejlődés.
Összegyűjtöttük, hogy ugyanezzel a szemmel nézve, miket kell vezetőként megtanulnia. Imrének sikerült eldobni a “mindentudás maszkját”. Nyitottabban vett részt a munkahelyi helyzeteiben, amiket edzésről edzésre alaposan megdolgoztunk.
Pár hét elteltével újra tudott aludni. Az év végi értékelésen nagyon jó visszajelzéseket kapott, kollégáival, beosztottjaival kisimult a kapcsolata. A foci mellett azóta “bunyózni” is jár.
Bárány a farkasok közt – avagy nőként helytállni egy férfias közegben
Nem volt ez könnyű döntés Andrea számára. Egy jól jövedelmező, biztos állást hagyott ott azért, hogy álmai munkáját elvállalja. Persze, ez tán még jobban jövedelmez. De biztosnak semmiképp sem nevezhető.
Andrea félig meddig ismerős pályán, az általa megszokott iparágban maradt. Most azonban sokkal inkább egyfajta match-maker, a különféle területek – elmélet és gyakorlat, szakma és politika – között közvetít, szervez, projektmenedzsel.
Egy olyan környezetben, ahol rajta kívül minden vezető, döntéshozó pozícióban csupa férfi dolgozik. Nem könnyítik meg Andrea dolgát. Mintha neki kétszer annyit kéne tenni, mint másnak. Ha “pasiként küzd, beverik az orrát”, ha nőies módon próbál érvényesülni – nos, az gyakori félreértések forrása.
Márpedig Andrea nem akar semmit sem félreérthetővé tenni. Imádja a családját – de a sok csata, lavírozás közben lassan kezd “elférfiasodni” – az meg nagyon nem volna jó. Most mi legyen?
Andrea minden áron bunyózni akart. Minél “zúzósabban”, ez volt az elképzelése. És nagyon rosszul érezte magát a bunyós helyzetekben. A gyakorlat nagyon más volt, mint az elmélet. Őszintén szólva, nem is állt jól neki, kár lett volna ebben az értelemben harcost faragnia magából. Ám rátalált a befelé, magára figyelés szépségére, a saját magával (is) összhangban lévő mozgás örömére. Ahol nem “férfiasan”, vagy “nőiesen” kell csinálni valamit, hozzáállni valamihez, – hanem csak jól, elmélyült figyelemmel. A gyakorlás és a beszélgetések során megértette, átlátta, mivel generálja ő maga a harcot, és mitől lesz félreérthető az, amit nem annak szán.
Andrea szép lassan megnyugodott, erősebbé, egyértelműbbé vált. A csatái megszűntek, kezelhető, “normális” konfliktusokká szelídültek. A közeg innentől kezdve nagyon gyorsan elfogadta őt.
Hányszor bátor, aki bátor?
Gábor néhány évet eltöltött egy igazi taposómalomban. Saját tapasztalata van arról, hogy milyen az, ha az ember minden idejét a munkájának adja. Szép volt, jó volt, de elég is volt. Egy hosszú, majd’ egy teljes hétig tartó nyaralás alatt a tengerparton, egy kiadós úszás után jólesően elfáradva Gábor úgy érezte, pontosan tudja, mit akar. Van egy álma, egy szakma, egy hivatás, ami mindig is vonzotta. Szinte látta, érezte, milyen az, mikor ez a mindennapjai része.
És Gábor döntött. Felmondott, és hamarosan dolgozni kezdett egy másik cégnél, egy olyan területen, amely karnyújtásnyira volt csupán álmai szakmájától. Azért nem egyből ott, mert épp nem volt üresedés. De Gábor a felvételi folyamatban nagyszerűen teljesített, így lecsaptak rá és arra kérték, átmeneti időre vállaljon el egy fontos adminisztratív pozíciót. Csak, amíg álmai területén felszabadul egy hely. Gábor úgy gondolta, ennyi kompromisszum átmenetileg belefér.
Mivel lelkiismeretes, semmit nem vesz félvállról. Látva, milyen jól végzi munkáját, főnökei egyre többet bíztak rá, már jócskán túllépve eredeti feladatkörét. A “célosztályon” közben kétszer is nyílt pozíció. Mindkétszer azt mondták, még várnia kell.
Lassan majdnem ugyanannyit dolgozott, mint az előző cégnél. Amikor elege lett, mindig kapott ígéreteket: kevesebb munka, a legközelebbi szabad pozíciónál mostmár tényleg ő…
Gábor tudta, ha elmegy máshová, újra elölről kell kezdje az építkezést, míg eléri, amit szeretne. Itt meg tényleg csak egy karnyújtásnyira van az álmaitól.
Vajon meddig engedi, hogy ne engedjék kinyújtani a karját? Ezzel kezdtünk közösen dolgozni.
Gábor mindenért elnézést kért. Ha egy ütésével eltalált valakit. Ha úgy érezte, túl nagyot rúgott a pajzsba. Amikor kapott egy “pofont”. Ha nem sikerült egy mozdulat.
Eltelt néhány alkalom, amíg erről leszokott. És még vagy kétszer annyi, mikorra kezdett megszűnni a késztetése is arra, hogy folyton bocsánatot kérjen.
Elkezdett egyre masszívabban, karakteresebben dolgozni. És készen állt arra, hogy döntésre vigye a helyzetet a munkahelyén. Kiállt amellett, hogy egyértelmű választ vár. Nem kapott.
És újra – egy lényegesen magasabb szinten – úgy döntött, hogy kilép. És ezúttal nem köt kompromisszumot. Elment gyakornoknak oda, ahová vágyott. Fizetést hónapokon át nem tudtak adni neki. De imádta, amit csinál, komoly eredményeket ért el, így nagyon igyekeztek státuszt teremteni neki. Tudta, hogy még hosszú idő lesz, míg eléri azt a pozíciót és fizetést, amit otthagyott. Ám cseppet sem bánta, mert már a saját útján járt.
